Szösszenet – Ingyen kaja az ingyenes kiállításokon. AZONNALI ROHAM!

Meghívást kaptam egy festő kiállítására, ami két nappal ezelőtt volt (természetesen el is mentem, még mielőtt valaki rosszra gondolna).

A történet egyszerű: van egy ember, aki örömét leli a művészetében, és véleményem szerint elég komoly tehetséggel is rendelkezik hozzá. Na, ehhez még párosul az is, hogy az egész, elég elit esemény volt. Tudjátok, az a sznob légkör. Okos emberek, drága öltönyökben, fennkölt modor, és felszegett fej, hogy ezzel kifejezzék, mennyire okosak.

Van azonban egy tipikus művészi modor is, ami szintén képviseltette magát az eseményen. Őket valahogy így lehetne jellemezni: meglepően intelligensek, ami abból már kiderül, ha az ember pár szót vált velük, műértők és műkedvelők, viszont a külsejük a toprongyos, éhező őrült művészt tükrözi, tehát lenőtt haj, borzos, hosszú szakáll, és szakadt ruhák. Igazából külsőre nem különböznek egy hajléktalantól.

Mármost, mint a legtöbb ilyen esemény, ez is ingyenes volt, így bárki bejöhetett, teljesen mindegy volt, hogy az illető ki fia, borja.

Meglepően vicces volt látni, hogy a két réteg között mekkora különbség volt. Az elitek az egyik sarokban, a toprongyosak meg a másik sarokban gyűltek. Valahogy egyik csapat se nagyon közösködött a másikkal. Olykor-olykor méregették az ellenfél csapatát, de ezen kívül nem történt érdemleges.

És most kérdeznétek ti, hogy én hol voltam ez idő tájt? Hát valahol középen, és bőszen próbáltam megfejteni, hogy az egyértelmű gesztusok alapján ki-mit gondol a másik bagázsról. Elég mókás volt belegondolni, hogy mindkét fél lenézi a másikat, és miközben ilyenek jutottak az eszembe, persze bőszen próbáltam elfojtani a mosolygásomat, de miután elnevettem magam – a külső megfigyelők számára a semmin, amitől totál retardáltnak tűntem a szemükben -, inkább elsomfordáltam, és meghagytam nekik a verbális farokméregetést.

Ahogy az lenni szokott, jött a megnyitó, majd a tárlatvezetés, hogy mindenki megcsodálja a képeket, de közben itt is ment a klikkesedés, és mindkét fél próbálta a lehető legintelligensebbnek feltűntetni magát. Olyan szavak repkedtek suttogva a közönség soraiban, amikről én sem tudtam, hogy mit jelentenek. Elhangzott egy rakás festő neve, akikről még csak nem is hallottam. Meg mindenféle okosságok.

A bemutató után aztán jött a kaja. Az ilyenkor szokásos mini szendvicsek, péksütemények, borok, üdítők voltak az asztalokon. Meglepően nagy volt a választék, ami bőséges is volt. A megnyitó és a tárlatvezetés nem éppen két percig tartott, nem csoda hát, hogy mindenki megéhezett közben. Na meg persze a dögmeleg! Legalább 40 fok volt aznap. Ilyenkor jól jön bármi kis frissítő, vagy kaja, ami visszaadja az ember energiáját.

A két csapat aztán szépen megint klikkesedett és elvonultak a saját kis térfelükre, hogy megbeszéljék az eget rengető gondolataikat, de a szemem sarkából figyeltem azért, hogy azon megy a néma párbaj, hogy ki megy oda az asztalokhoz elsőnek, hogy kajáljon. Ez is amolyan verbális csata volt, ami azt hivatott kifejezni, hogy aki elsőnek megy kajálni, az kisebb embernek tűnek, mert számára a földi javak többet jelentenek, mint a szellem. Vagy valami ilyesmi. Ezt nem tudom szavakba önteni megfelelően, de azt hiszem értitek. Viszont láttam, hogy mindenki éhes már, csak ugye az a fránya közöny!

Én persze nem vártam, mert szomjas voltam, meg éhes is. Úgyhogy beálltam a sorba, ahol csak 4-5 volt. Megjegyezném, hogy akik előttem voltak, a szakad ruhások csapatát erősítették (legalábbis akkor még azt hittem). Kézbe vettem pár szendvicset, egy vizet, majd kioldalaztam, és elvonultam, hogy elfogyasszam azokat.

Furcsa dologra lettem figyelmes, ugyanis volt egy nő, aki kettesével összepakolgatta a szendvicseket, majd belerakta egy szatyorba. Nem nagyon foglalkoztam vele, gondoltam éhes. Letudtam ennyivel. Inkább a magam kajájával törődtem.

Miután megettem, elindultam az asztalhoz, hogy hozzak még pár szendvicset. A két csapat tagja persze még akkor is elmélyülten társalogtak. Na, mindegy. Engem nem izgat annyira.

Miközben visszaoldalaztam, éppen abban reménykedtem, hogy maradjon még a tonhalas szendvicsből, mert az annyira király, de miután odaértem, akkor vettem csak észre, hogy az asztal totál üres. Szépen mindent lepucoltak róla.

Eléggé meglepődtem, hiszen 5 perce még zsúfolásig volt kajával. Oldalra nézek, és látom, hogy egy csávó éppen egy borosüveg tartalmát önti bele egy műanyag ásványvizes flakonba.

Akkor esett le, hogy a 4-5 ember, akik elsőnek támadták be az asztalt, hajléktalanok voltak.

Hát ez az átka, ha valaki ingyenes kiállításra hív meg mindenkit, feltüntetve a kaját is.

A fene se vette őket észre, mivel a ruházatukkal nem tűntek ki a tömegből. Ők pedig addig szépen letakarítottak mindent az asztalról. Akkor jutott eszembe nekem is, hogy a nőnek, aki kettesével elpakolászta a kaját, mi is volt a szándéka.

Mondanom se kell, elnevettem magam rajta, amire mindenki felkapta a fejét a teremben. Az elmélyült eszmecsere közben senki nem vette észre, hogy pár ember rendesen lepucolja az asztalt az alatt a néhány perc alatt.

Gondolom már ti is találkoztatok hasonló jelenséggel, ugyanis az efféle nyitott kiállítások (főleg kajával) valami rejtélyes módon műértőkké varázsolják a hajléktalanokat, és felettébb nagy érdeklődést mutatnak a művészetek iránt (főleg az ételkülönlegességek iránt!).

Pfú, hát ne tudjátok meg, hogy milyen felháborodás volt belőle. A csávó, aki suttyomban borral töltötte meg a flakonokat, persze gyorsan eliszkolt, de mégis mit lehetett volna tenni?

Fogtam a hasamat és hangosan röhögtem. A lényegen már úgy sem változtatott, hogy a hajléktalanokon és rajtam kívül mindenki hoppon maradt.

- C. J. DeWitt -