A vámpíros történeteket gondolom kívülről fújjátok. Hősszerelmesen
kiszívják imádott asszonykájuk vérét, majd kimennek a napra csillogni. Vagyis
én úgy vettem észre, hogy ez az elgondolás elfogadottá vált.
Most egy olyan vámpírtörténetet ajánlok nektek, amiben
kifejezetten nincs semmilyen csillogás.
Ezt a cikket főként azoknak írom, akik még nem ismerik ezt a
filmet, és vágynának végre egy igényes történetre, ami vámpírokról szól.
Nos, megérkezett.
Az Annie Rice által írt regény megfilmesített változatáról
lenne szó.
( Akik már látták ez a filmet, azok most legyenek szívesek bezárni
az oldalt, vagy azonnali hatállyal szúrják ki a szemüket.)
Ahogy a vámpíros történeteknél azt megszoktuk, meglepően
hosszú időintervallumot ölelnek fel. Általában több száz évben gondolkodnak. A mai filmek valahogy átsiklanak ezek fölött a
tények felett, és csak az éppen aktuális, vagyis a jelen időben játszódó
eseményeket mutatják be. Itt értem azt, hogy lehet, hogy a vámpír 100 évvel
ezelőtt született, de az akkori és az azt követő cselekményt nem igazán
részletezik. Helyette tudomásul kell venni, hogy az a vámpír 100 évet élt, és a
mi időnkben vesszük fel a cselekmény fonalát.
Ez meglehetősen szimpla módja a történet mesélésének,
ugyanis nem kell azon agyalniuk az íróknak feleslegesen, hogy milyen
eseményeket hozzunk be a hiányzó 100 évre.
Nos, az Interjú a vámpírral nem ilyen.
Mivel az alapja egy regény, ezért meglehetősen nagy volt a
ráfordított idő, és ez a történetben is meglátszik. Nagyjából 200 évet ölel fel a cselekmény, ezt
meglepően jól kezeli a film. A különböző időkből nagyon színes korrajzokat
látunk, valamint a változatos helyszínekkel hamar el tud varázsolni.
A történet szerint az egész film egy nagy interjú, ami
tulajdonképpen Louis visszaemlékezése az életére. A 200 évvel ezelőtt indult
eseményláncolatban Louis elvesztette a feleségét, és a gyermekét, majd a halált
keresve találkozott Lestattal, aki meghallotta elkeseredettségének hívó szavát.
Innentől pedig kitalálhatjátok, hogy mi történt. Louisból
szépen vámpír lett.
Nem igazán találkozni a szokásos klisékkel, amik a mai
filmek, illetve sorozatok tobzódnak. Persze, most is, int mindig, be kell
mutatni a vámpírrá válás folyamatát, és az azt követő mizériákat, de
tulajdonképpen sokkal mélyebb kérdéseket taglal, mintsem azt egyszerűen meg
tudnánk fogalmazni.
Belemegy az Isten-Sátán kérdéskörbe, hogy van-e pokol, de
komolyabb, a létezést érintő kérdések is gyakran előbukkannak, hogy a vámpírok
mégis milyen lények?
Az ilyen, és ehhez hasonló, komolyabb vitákat érintő
kérdések igazán érdekessé teszik az amúgy is eseménydús történetet.
Maga a közeg, és a rendező által teremtett atmoszféra, elég nyomasztóan
mutatja be a vámpírok világát, azonban még ebben a világban is jelen van a
szeretet, még ha azt próbálják is kiűzni magukból.
Ha félórás befejező csatajelenetekre akarnál vágyni, akkor
ez nem a te filmed (nem mintha nem lenne benne így is elég), helyette inkább a
központi téma Louis, és az a teher, amit a vállán cipel. Ezek miatt a tét, és a
drámaiság sokkal inkább fontosabb, és komolyan aggódhatunk egy-egy szereplőért.
A zene valami nagyon ügyes módon kíséri végig a filmet, és a
történethez illő melankolikus hangulatot teremt.
Számomra ez a film a vámpíros történetek királya, mert mind
hangulatában, mint történetében képes feledhetetlent alkotni, ami többszöri
újranézéssel is ugyanolyan élvezhető marad.
- C. J. DeWitt -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése